Merzbow + Pándi duó
 

2009 december 12 - 20:00

Trafó

Úgy néz ki mostanában sorra jutnak el hozzánk a nemzetközileg rendszeresen koncertező, de nálunk korábban még nem járt japán előadók. Most Goth-Trad után a zajzene sokak számára megfejthetetlen és értelmezhetetlen műfajának legnagyobb alakja, Masami Akita, azaz ismertebb nevén Merzbow volt a soros, aki decemberben, a Making New Waves fesztivál kereteiben járt Budapesten, közös koncertet adva a korábbi koncertek kapcsán már jópárszor emlegetett dobossal, Pándi Balázzsal. Hogy ki is az a Masami Akita, mitől olyan közismert és mi is az a zajzene, arra most inkább ne térjünk ki, mert nagyon messze vinne minket, meg egyszer úgyis lesz erről elvileg egy külön cikk itt az oldalon, szóval röviden csak annyit, hogy a noise gyakorlatilag az egyetlen olyan zenei irányzat melyben a japánok hagyományosan központi szerepet játszanak világszinten és melynek legközismertebb képviselője az 1980 környéke óta aktív Merzbow. Szóval tényleg amolyan élő legenda tipusú ember, így nem csoda, hogy a régóta esedékes első itteni fellépését is nagy várakozás övezte.

Az ezt az egy koncertet leszámítva sajna most eléggé érdektelen programmal rendelkező négy napos Making New Waves fesztivál a Trafó nagytermében zajlott, ami nem egy rossz hely igazából, csak kicsit túlzottan körbelengi az alapfunkciójából (tánc- és mozgásszínház) eredő feszélyezetten sznob atmoszféra. A nagy eseményre a feszt harmadik napján, szombaton került sor, ami egyébként a közös Pándi-Merzbow turné második állomása volt, de erről majd bővebben később, a koncert utáni beszélgetésről szóló résznél.

A kezdés nyolcra volt kiírva, szóval érkezés kicsit előbb, csevegés a nagy számban jelen levő ismerősökkel, majd irány a terem és habár már kint, az előtérben is látszott, hogy sokan leszünk, bent a teremben derült ki, hogy gyakorlatilag teltház van. A Trafó nagyterme gyakorlatilag három részből áll: van egy színpad az egyik végében, ami most le volt zárv és el volt függönyözve, van egy nagyobb, üres placc, ahol fel volt már állítva a dobszerkó és egy jókora asztal Merzbow kütyüivel, nomeg van a meredeken, lelátószerűen emelkedő ülős rész. Nos, ez utóbbi gyakorlatilag teljesen megtelt, és még a széksorok előtt és mellett is ültek szép számmal. Fél kilenc előtt nem sokkal felbukkan egy, a fesztiválszervezőket képviselő hölgy, aki mondott pár szót a napi programról, meg arról, hogy mi is várható (szerencsére nem a fesztivál oldalán levő zavarbaejtően bugyuta ajánlót próbálta élőben elismételni), elmondta, hogy a bejáratnál nem véletlenül osztottak füldugókat, aki nem kért az menjen vissza mindnképpen és szerezzen egyet, mert ő hallotta a beállást és tudja, hogy ez fájni fog (ez valami extrabrutál hangerő esetén igaz is lehetett volna, de itt erről közelsem volt szó), aztán bejelentette a fellépőket mégegyszer és ünnepélyesen levonult.

Először Pándi bukkant fel, az ONYX pólójával megadva az alaphangulatot, majd Akita úr is elfoglalta a helyét az asztal mögött és pontban fél nyolckor nyakunkba szakadt a világegyetem. Eddig egyszer volt szerencsém élőben látni Merzbow-t, pont pár hónappal az itteni fellépése előtt, Tokióban és akkor lassabb, súlyos, pulzáló hangoktól szépen lassan építkezve jutott el a töményebb zajtengerig, itt azonban erről szó sem volt és másodpercek alatt körbeölelt minket az áthatolhatatlan, a mélytől a magasig minden létező frekvencián egyszerre támadó hangáradat. Ebbe ráadásként Pándi is becsatlakozott hamarosan és egy jó ideig az ő dobolása volt az egyetlen kivehető ritmusszerűség a tömány zajáradatban. Nagyjából negyed órányi tömény zaj után elkezdtek felbukkanni a különböző loopok is, amivel nagyjából egy időben Pándi levonult egy kicsit és ekkor jött a koncert egyik legjobb része, amikor olyan volt Merzbow amilyennek igazán szeretem: az áramló zajfolyam alatt egy sor súlyos, folyton változó, hol felszínre törő, hol elhallgató loop rétegződik egymásra és ezekből alakult ki egy monotonan pulzáló, elementáris erejű hangmassza.

A szűk negyed órás Merzbow szóló után Pándi is visszatért a dobok mögé és újra becsatlakozott a káoszba, az ezúttal nagyrészt a dübörgő lábdob által dominált játékával. Akita nagyrészt a két laptoppal keltette a zajokat, a szinte védvegyének számító rezzenéstelen, érzelemmentes arckifejezésével meredve a monitorokra, de gyakran előkerült a régi, saját készítésű hangszerei közül az egyik, egy nyakbaakasztható, bekábelezett, húrként szolgáló rugókkal és egy kontaktmikrofonnal felszerelt fémlemez, amin egy kerek fémdobozszerűséget pengetőként használva játszott. A közös rész alatt tovább folyt a zajkeltés, páran, akik valószínűleg nem igazán tudták, hogy mire is jöttek pontosan, ekkoriban adták fel és szállingóztak ki a teremből, de ez tényleg csak egy maroknyi ember volt, a többség teljesen az áthatolhatatlan hangtenger hatása alatt bámulta a színpadi történéseket. Ahogy Merzbownak, úgy Pándinak is megvolt a szólószekciója, bő tíz percnyi hol súlyós ütemeket diktáló, hol inkább kellemesen kaotikus dobinprovizációval. Ezalatt Akita továbbra is merev arccal nézte hol az egyik, hol a másik monitort, néha klikkelve egyet-egyet, majd újra beszállt ő is, eleinte halk, majd egyre hangosabb, szétszórt, kattogó hangokkal, melyek fokozatosan egyre töményebb masszává álltak össze és mikor újra előkerült az ős-hangszer, átment újra tömény zajba a koncert.

A zaj gyakorlailag folyamatos volt, csak a dobszóló alatt voltak kis szünetek, de a koncert egyik legemlékezetesebb pillanata mégis az volt, amikor, valószínűleg véletlen egybeesésként, Pándi is pont egy rövidebb, pár ütemnyi szünetet tartott valamint Akita is hirtelen elvágta a zajfolyamot és a meglepetésszerűen beállt, mindössze pár másodperces csend olyan volt, mint valami vákum, egyrészt ekkor lehetett igazán rádöbbenni, hogy mennyire tömény is volt a zajtömeg, másrészt furcsa hiányérzetet okozott a pillanatnyi hiánya. De persze hamarosan újrakezdték és újra elöntött mindent a tömény noise. Viszont pár perc híján egy órával a kezdés után hirtelen, egymás után elhalak a hangok, míg végül mindössze csak egy magasfrekvenciás sipolás maradt, de idővel az is elhalkult és Pándi és Akita levonult a színpadról; ahogy Merzbow koncerten lenni szokott, mindenféle érzelemnyilvánítás, meghajlás vagy hasonló nélkül. Villanyok fel, közönség pedig még egy kicsit sokkban, szédelegve az élménytől elindult az előtér felé. Hibátlan koncert volt, aminek az erejét az is nagyszerűen jelzi, hogy azok az ismerősök, akik inkább csak érdeklődőként jöttek el, szintén teljesen a hatása alá kerültek és lelkesedtek, hogy mennyire tetszett nekik.

Miközben kint igyekeztünk feldolgozni az elmult szűk egy órát, bent elkezdtek készülődni az est másik, Motorkoncert néven futó produkciójához, ami tényleg az volt aminek a neve alapján tünik: motorokkal, pontosabban négy bazinagy lóerőtúltengésben szenvedő Yamaha monszterrel előadott zenének. Ami akár egy jó ötlet is lehetett volna, mert ezeknek a dögöknek tényleg egészen elképesztő hangja van, ha felpörgetik őket, de sajna több dolgon is elbukott a dolog. Mindenekelőtt azon, hogy nem igazán volt az egészben semmi koncepció. Eleinte még csak járatták a kitámasztott, bemikrofonozott motorokat, aztán egyre durvább hangokat csiszoltak ki belőlük, innentől kezdve ellenben nem ment az egész produkció sehova, olyan volt mintha találomra egyszer egyik, egyszer másik ember lépett volna jobban a pedálra, mindenféle rendszer nélkül, ami nagyon rövid időn belül vált nagyon unalmassá. A másik gond pedig az volt, hogy ezt az egészet egy teremben csinálták és annak ellenére, hogy nagy a hely, hogy minden motor előtt volt egy-egy ventillátor és, hogy, ha jól emlékszem, még az oldalsó, utcára néző ajtó is nyitva volt, már egy-két perc után elviselhetetlen kipufogószag terjengett mindenhol, így sorra menekültek ki az emberek, főleg, hogy ok se nagyon volt, amiért érdemes lett volna bentmaradni.

A többség ezután megindult hazafelé én viszont még természetesen bevártam a behirdetett beszélgetést, amire egy emeleti teremben került sor. Elég sokan összegyűltek itt is, bő negyven ember lehetett ott körülbelül és maga a beszélgetés egész tűrhetően alakult, ahhoz képest, ahogy időnként elsülnek az ilyen, egy nem igazán hozzáértő valaki által dirigált kérdezz-felelek dolgok. A beszélgetést a már a koncert előtti bevezető kapcsán ismert nő vezette, egy itt élő, angolul is tökéletesen beszélő japán fordított, plusz ugye ott volt még maga a halkszavú interjúalany és persze Pándi. Szerencsére még az elején megállapították, hogy a magyarra fordításra nincs szükség, így azzal nem ment az idő, és habár volt pár eléggé esetlen kérdés, azért egész érdekes témák is előkerültek, szóval alább igyekszek körülbelül összefoglalni, hogy mikről is volt szó.

Nyitókérdésnek jött a végülis érthető, de igazából feleslegesen belemagyarázós kérdés, miszerintishogy "Mi a zaj jelentősége az életében?" (Ez a mindent megmagyarázós hozzáállás tette nevetségessé a fesztivál már emlegetett hivatalos koncertajánlóját is) Hát mit lehet erre válaszolni? Azt kb. amit Akita is válaszolt, hogy nincs semmi jelentése. Jó mondjuk valószínű nem volt még tapasztalata az illetőnek japán zenészekkel, akiknek (a nyugati interjúalanyokkal ellentétben) többnyire teljesen felesleges olyan kérdéseket feltenni, hogy mi a jelentése egy zenekarnévnek, lemezcímnek vagy bárminek, mert esélyes, hogy a "semmi, csak jól hangzott" választ kapjuk. Utána a Merzbow karrier legnagyobb váltása került szóba, amikor nagyjából tíz évvel ezelőtt az addigi hagyományos noise zajkeltőkről (vasak, torzítók, kontaktmikrofonok, satöbbik) átváltott laptopra, elhagyva minden régi eszközt. Mint kiderült Japánba akkoriban látogattak el külföldről az első élőben laptopokat használó előadók, mint például a Mego kiadó zenészei és az ő érdeklődését is felkeltette az akkor még új és izgalmas lehetőség, ezért döntött a váltás mellett. Persze mára már megszünt a dolog újdonság jellege és, mint később elmondta, amikor a koncerten használt különleges hangszerről kérdezték, az utóbbi időben egyre gyakrabban szedi elő újra a régi, analóg zajkeltő eszközeit és ötvözi azokat a digitális zajforrásokkal.

Szóba kerültek persze a kedvenc zenéi is és mint, ahogy az a japán zajzenészeknél szokásos, elsőként a '70-es évek rockzenéjét említette, mint fő hatást, de mondta, hogy jazz és elektronikus zenéket is sokat hallgat abból a korszakból, meg melléjük sok heavy metalt is. Szóval voltak kérdések, amin látszott, hogy a nő utánanézett annak, hogy kicsoda-micsoda is ez a Merzbow... aztán voltak amiken látszott, hogy azért vannak még homályos foltok (jó, persze, ez egy harminc évet átívelő karriernél nagyon nem csoda), mint amikor feltételezve, hogy ez valami új élmény volt, megkérdezte, hogy milyen volt egy dobossal élőben együtt dolgozni, ami pedig ugyebár már megtörtént korábban is, például a Boris / Merzbow lemezek, koncertek esetében, plusz maga Akita is dobosként kezdte annak idején. Erre persze említette is, hogy ő is dobol (a frissebb, Suzume című lemezén például keveri is a dobolást és a zajokat), csak ugye élőben elég nehéz lenne a kettőt egyszerre, nomeg Pándi amúgis jobb. Erre Pándi persze nagyban vigyorgott, majd kapott ő is pár kérdést. Elsőnek nála is a zenei preferenciák kerültek elő, hogy a rengeteg különféle stílusban mozgó előadóval közös projektje hogy fér meg egymás mellett, amire az volt a válasz, hogy neki gyakorlatilag mindegy a stílus, neki a különleges hangok, hangzások a fontosak és olyanokkal szeret együtt dolgozni, akik szintén hasonlóan gondokodnak. A másik kérdés meg persze az volt, hogy honnan jött az ötlet a közös munkához. Erre Pándi nekiállt sztorizni, hogy az úgy volt, hogy valami fesztiválon volt pár éve, ott látta Merzbowt élőben először, úgy, hogy már három napja folyamatosan amfetaminszármazékokon pörgött (itt néminemű zavart döbbenet uralkodott el a kérdéseket feltevő hölgy arcán), már-már halálközeli állapotban és így pláne egészen elképesztő élmény volt a koncert. Egyébként pedig már egy ideje emailben tartották a kapcsolatot és hosszabb tervezés után sikerült összehozni végre a turnét, ami közben arról is megbizonyosodott, hogy Merzbow amfetamin nélkül is ugyanolyan letaglózó élmény. Plusz kiderült az is, hogy a közös Európa-turnénak előző nap volt az első állomása egy fesztiválon, ami előtt nem sokkal érkeztek csak mindketten a helyszínre, így az végülis egy próba nélküli, full improvizáció volt, a pesti koncertre azonban már megbeszéltek pár dolgot előre.

Ezek után jöttek a nézők kérdései, melyek közé becsúszott egy-egy fájdalmas, vagy éppenséggel teljesen értelmezhetetlen is. Mint az első, aminél valószínűleg tényleg nem értette senki, hogy mit is akar az illető, csak annyi volt világos, hogy a zene sebességével van kapcsolatban a kérdése és Akita is csak egy "Umm... so what?" feleletet tudott rá reagálni. Egyébként kiderült, hogy relatíve jól tud angolul, mert habár a válaszadást pár rövid kivételt leszámítva mindig a tolmácson keresztül intézte, a kérdésekhez már nem volt fordításra szüksége. Volt még valami olyasmi kérdés is, hogy a zene, amit csinál az a hangerőre épít, rengeteg zajjal és, hogy nem jutott-e eszébe a másik végletet, a halk, majdhogynem csendközeli zenék készítését kipróbálni, amire megintcsak egy eléggé megjósolható és tömör választ kaptunk ("No"). Egyébként a kérdezőnek innen is ajánlanám egy másik japán noise nagyság, Aube lemezeit, akinek pont a majdnem-csend és a totális zajkáosz közti átmenetek a specialitásai.

Persze én is készültem egy kérdéssel, ami a japán koncertjeivel volt kapcsolatban: merthogy régebben szinte kizárólag más noise előadókkal közösen lépet fel, az utóbbi pár évben ellenben egyre inkább jellemző, hogy teljesen más stílusú zenészek mellett szerepel. Én speciel egy olyan rendezvényen láttam, ahol rajta kivül négy indie-rock csapat játszott még, nem sokkal korábban a Liquid Room-ban olyan techno-electro előadók társaságában bukkant fel, mint Takkyu Ishino vagy MEG, de régebben például egy, az MSC, DJ Baku, stb. társaság által szervezett abstract hip-hop rendezvényen is játszott. Szóval maga a kérdés az volt, hogy mi alapján választja ki ezeket a helyeket, van-e valami koncepció az egész mögött, hogy új közönségnek mutassa be a zenéjét. Habár a kérdés a japán koncertekről szólt, mégis a külföldi fellépéseket említette, hogy régebben itt is rendszeresen zajzenészekkel és hasonlókkal játszott, de mostanság egyre többet játszik egyéb, főleg rockzenei fesztiválokon is, mint például az előző nap, amikor a Melvins-el szerepeltek egy színpadon, szóval igazából nem nagyon kaptam választ arra amire kiváncsi lettem volna. Innentől kezdve szerencsére többnyire jobb kérdések érkeztek, mint az első kettő, ekkor volt szó volt többek a hangszerről amit használt, valamint a váltásra a teljesen digitálisról a részben analóg zajforrásokra, plusz természetesen előkerült az állatvédelem téma is, ami az utóbbi években egyre nagyobb hangsúlyt kap a mindenben amit csinál. Elmondta, hogy azután került nála egyre inkább előtérbe a vegetarianizmus és az állatok jogainak kérdése miután elkezdett otthon csirkéket, ludakat és egyéb madarakat tartani és amikor állati, azon belül is főleg madárhangokat épít be a zenéjébe, akkor sem elsősorban maga a hang, vagy a szóbanforgó állat inspirálja, hanem az a szándék, hogy az életmódja és nézetei megjelenjenek a zenéjén keresztül. Bónuszba még befutott egy kérdés Péndinak is, a kábelekkel kapcsolatban, amelyen a fejpántjából lógtak a fellépés alatt és mint kiderült a koncert előtt a hangmérnökkel a cinekhez tartozó mikrofonokat kivételesen így, a fejpántra szereték fel, egyrészt kisérletképpen, másrészt mert így, időnként közelebb hajolva a dobokhoz jobban lehetett a hangzással variálni. Mikor kifogytak a kérdések, páran még odamentek fotózkodni, majd mindenki elindult hazafele a 2009-es hazai japán koncert-évadot egészen tökéletes módon lezáró estéről, amire oly sokan, oly sokáig vártak és ami szerencsére semmilyen téren nem okozott csalódást.